Salvation - 2. rész

Íme a 2. rész. :) Remélem tetszeni fog!

-         Christian itt vagy? – egy nem túl mély férfihangot hallottam.

-         Egy pillanat és megyek – válaszoltam. Gyorsan kiszálltam a kádból és egy törölközőt tekertem magam köré. Így mentem megnézni ki van itt.

-         Ó, szia! Én Christian Hornert keresem, nem tudod vé… - a mondat közepén vette észre, hogy csak egy fürdőlepedő van rajtam.

-         Ő a keresztapám, Teresa vagyok.

-         Teresa! Hát persze, Christian mesélt rólad. Sebastian vagyok, Vettel. – mosolygott kedvesen és kezet nyújtott.

-         Nagyon örülök, hogy megismertelek – mosolyogtam vissza, majd kezet ráztunk.

-         Ne haragudj, nyilván eltévesztettem a szobát.

-         Igen, Christian a szemköziben van.

-         Rendben, köszönöm. Te is velünk eszel, ugye?

-         Igen.

-         Akkor jobb lesz, ha sietsz, 15 perc múlva vacsi – megint mosolyra húzódott a szája, de most mellé a hasát is megsimogatta.

-         Oké, sietek. Ott találkozunk.

Becsuktam az ajtót és rohantam öltözködni. Ha elkések a vacsoráról Christian levágja a fejem, ebben biztos voltam. Rekord idő – 10 perc – alatt elkészültem, de már így is csak öt percem maradt megtalálni az ebédlőt. Épp kezdtem pánikba esni, mikor kopogtattak az ajtón.

-         Teresa itt vagy még? – hallottam Christian hangját.

-         Igen, most indulok – hatalmas kő esett le a szívemről.

-         Rendben, akkor menjünk. Kipihented magad?

-         Igen, mondjuk. Megfürödtem, csak közben elaludtam és…

-         Találkoztál Sebastiannal – mosolygott. - Elmesélte. Rendes fiú, nem?

-         Őőőh… Igazából, csak pár szót beszéltünk, de szimpatikus.

-         Örülnék, ha barátok lennétek.

Ezen meglepődtem. – Azt hittem nem szabad zaklatnom a pilótákat.

-         Ó, ő ezt nem veszi zaklatásnak. Sőőt… - próbálta elfojtani a mosolyát, de nem igazán sikerült. Sosem volt jó, az érzelmei rejtegetésében.

-         Sőt, mi? – kérdeztem rá.

-         Megérkeztünk. Majd később folytatjuk. Bemutatlak.

-         Ez igazán nem szükséges, be tudok mu…

-         Hölgyeim és uraim, ő itt Teresa, a keresztlányom – szakított félbe.

A teremben mindenki felénk fordult és szélesen mosolygott. Néhányan pedig még a pezsgős poharukat is a magasba emelték tiszteletemre. Én csak álltam ott és mosolyogtam. Rengetegen voltak. Ilyen sok ember előtt még sosem mutattak be. És most mind azt várták, hogy megszólalok. Szerencsére Christian kisegített.

     - Elnézést, de Teresa most nagyon fáradt, ezért csak megvacsorázik és megy is vissza a szobájába pihenni.

Átkarolta a vállamat és az asztalunk felé terelgetett, ami természetesen a terem közepén állt. Sebastian már ott ült, de a másik pilóta még nem.

-         Úgy tűnik, Mark késik – szólt Christian „üdvözlésképp” Sebastianhoz.

-         Igen, kissé elhúzódott az egyik interjú, de szerintem perceken belül itt lesz. Örülök, hogy látlak Teresa. Ezek szerint sikerült elkészülnöd. – konstatálta mosolyogva.

-         Igen, épp időben – mára már túl sok volt nekem ezekből a kényszeredett mosolyokból, ezért fejfájásra hivatkozva úgy döntöttem, megkérem Christiant, hogy hozassa fel a vacsorámat. Bele is ment, nyilván azért, hogy nehogy valami olyat tegyek, amivel megalázó helyzetbe hozhatom őt vagy magamat. – Akkor majd holnap találkozunk.

-         Igen, reggel fél nyolcra legyél készen, nyolcra jön a kocsi értünk. Sebastian majd körbe kísér a pályán.

-         Rendben, jó éjt!

A legkisebb feltűnéssel, de mégis nagyon gyorsan ki akartam kerülni ebből a helységből. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót fellélegeztem, hogy legalább ma estére vége a színjátéknak. Nem akartam elhinni, hogy az egész nyaramat így kell töltenem. Megint Hannah-ra gondoltam és arra, hogy mennyire jó lenne most vele a tengerparton napozni. Szánalmasnak tartottam az életem. Nem is néztem magam elé, lehajtott fejjel indultam a szobámba. Egy sarkon fordultam be, mikor hirtelen beleütköztem valakibe. Úgy tűnt, hogy nagyon siet valahova, ezért nem vett észre.

      - Ne haragudj – szóltam bocsánatkérően, majd alaposabban szemügyre vettem. Magas, vékony férfi volt sötétbarna hajjal és gyönyörű zöldes-barna szemekkel.

     - Semmi gond. Jól vagy? Nem ütötted meg magad?

     - Nem. Minden oké – nem bírtam mást kinyögni. Ha volt férfi, akire azt lehetett mondani, hogy szép, akkor ő az volt. Csak bámultam…

     - Bocsáss meg, de nekem most mennem kell. Remélem, találkozunk még. – mosolygott és megérintette a vállam.

     - Én is – önkéntelenül is visszamosolyogtam és továbbra is csak bámultam.

     - Akkor… Szia! – köszönt el.

     - Viszlát! – nem tudtam csak úgy egyszerűen sziát köszönni neki.

Még vagy két percig álltam ott megdöbbenten. Soha nem találkoztam még ilyen férfival. Nem is egyszerűen csak szép volt, hanem tökéletes. Minden egyes sejtjéből üvöltött a tökéletesség. Kábultan értem vissza a szobámba és egész éjszaka ő járt a fejemben. De még csak a nevét sem kérdeztem meg. Ez is csak velem fordulhat elő. Végre találtam valakit, aki miatt érdemes itt lenni, erre ezt is elcseszem…

Másnap reggel még mindig a „Tökéletes Férfi” járt az eszemben és tudom, szörnyen hangzik, de egyáltalán nem bántam. Mindenféléket fantáziáltam róla, először csak „enyhébb” dolgokat, mint például milyen lehet megérinteni az arcát, majd később már olyanok jártak a fejemben, hogy milyen lehet a csókja. Egész biztos, hogy tökéletes. Ezen nem is kellett sokat gondolkoznom.

Képzelgéseimből halk kopogtatás ébresztett fel.

-         Teresa, kész vagy? – hallottam Christian hangját.

-         Igen, kész! Gyere be. Egy perc és indulhatunk.

-         Rendben. Sajnos úgy alakult, hogy Seb és Mark nem velünk jönnek, de a pályán bemutatlak az ausztrál versenyzőnek is.

-         Oké - nem lelkesedtem túlságosan az ötletért, nem volt kedvem még egy nyálas ficsúrt megismerni. Sebastian kedves volt, mosolygós, de néha már az idegeimre ment. Ha vele kell körbejárnom a pályát, felakasztom magam – gondoltam. – Christian… Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha nem zaklatnánk Sebet és egyedül járnám be a pályát. Hoztam görkorcsolyát, jót tenne egy kis mozgás, egész nap a szobában ülök.

-         Én benne vagyok – vigyorgott. Nyilván örült, hogy minden a megszokott kerékvágásban fog történni.

Míg beértünk a paddock-ba háromszor ellenőriztek mindenkit. Aztán végre kiszállhattam a kocsiból. Csodálatos idő volt. Elindultunk a Red Bull motorhome-ja felé, közben pedig ismét a tegnapi férfi járt az eszemben. Nagyon-nagyon szerettem volna újra látni.

-         Teresa, kérlek negyed tízre mindenképp érj vissza ide. Nem szeretném, ha már az első napon elkeverdnél, vagy valami baj történjen veled.

-         Rendben – mosolyogtam rá bíztatóan. – Semmi rosszat nem fogok csinálni, és nem kell aggódnod, visszaérek időben. Hol öltözhetek át?

-         Menj itt egyenesen, aztán majd meglátsz egy hatalmas Red Bull feliratot az egyik épületben. Abba menj be és válassz egy szobát.

-         Oké, köszönöm. Akkor negyed tíz után találkozunk.

-         Igen, jó szórakozást!

Salvation - 1. rész

Most, hogy vége a giminek és az érettségi eredményem meglepően jó lett, a szüleim úgy döntöttek, hogy a nyarat utazgatással tölthetem. Boldog voltam, mert végre nem velük, hanem a legjobb barátnőmmel, Hannah-val mehetek el, Balira, a Maldív-szigetekre, és a Bahamákra. Ám a terveinknek a szüleim természetesen ismét keresztbe tettek… Az érettségi délutánján ugyanis kiderüt, hogy a nyarat nem olyan utazással fogom eltölteni amilyennel én akarom, hanem olyannal amilyennel ők. Épp a harmadik bőröndömbe gyömöszöltem be a ruhákat, amikor hallottam, hogy anyám engem hív.

-         Teresa lejönnél egy percre!?

-         Igen, máris megyek! – kiabáltam vissza, jókedvűen, akkor még mit sem sejtve.

Tíz perc múlva már nyoma sem volt a vidámságomnak és az izgatottságomnak. Kiderült, hogy a nyarat a nagyokos keresztapámmal, Christian Hornerrel kell töltenem, aki nem mellesleg a Forma-1 egyik csapatának főnöke. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy melyik csapatot irányítja, és hogy mit is jelent ez.

Soha nem érdekelt ez a sport és semmi autós dolog, így amikor meghallottam a „jó hírt” először meg sem tudtam szólalni, de néhány másodperc múlva visszatért a hangom:

-         MI??? EZT NEM TEHETITEK MEG VELEM! Megígértem Hannah-nak, hogy az egyetem előtti utolsó nyarat együtt töltjük. Ez most megint arról szól, hogy ne érezhessem jól magam, és nehogy véletlenül szégyent hozzak rátok!? Megígérem, hogy nem fogunk részegen fetrengeni, asztalon táncolni és ismeretlen pasikkal smárolni. Senkinek nem fog feltűnni, hogy ott vagyunk, csak kérlek hadd menjek el!

-         Nem kislányom. Sajnálom, hogy csak most szóltunk, de már Christiannal is megbeszéltük és ő is alig várja, hogy 10 év után újra lásson. De meg kell ígérned néhány dolgot – két keze közé fogta arcomat és mélyen a szemembe nézett: nem leszel az útjában, mikor dolgozik, nem csinálsz semmi olyat, ami kínos helyzetbe hozhatja őt, vagy a csapatot és ami a legfontosabb: nem zaklatod a pilótákat sem.

-         A pilótákat? Komolyan, anya? Azt hiszed érdekelnek a 150 centis, beképzelt selyemfiúk? – levettem a kezeit az arcomról és elindultam felfelé a szobámba, hogy az új „nyaralásnak” megfelelően pakoljam át a bőröndjeimet. – Nem ismersz! – fordultam vissza a lépcsőről. Láttam a szemében, hogy tudja, hogy igazam van, így ez nekem elég is volt. Nem akartam vitatkozni, könyörögni pedig végképp. Ismertem mindkettejüket eléggé ahhoz, hogy tudjam, hogy semmi értelme. Amit egyszer eldöntöttek, annak úgy kell lennie.

 Két nap múlva indult a repülőm Londonba. Egyedül utaztam, Hannah-t meg sem mertem kérdezni, hogy lenne-e kedve velem jönni, mert ő még nálam is jobban utálta az ilyen sportokat.

Egész úton arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne most a magánrepülőnkön a legjobb barátnőmmel pezsgőt iszogatni Bali felé. Ehelyett egy utasszállító gépen ülök a sok középoszály beli ember között, ráadásul a szomszédom feje (aki egy 40-50 körüli férfi) néha-néha a vállamra csúszik álmában.

Remek – gondoltam. – Ennél jobb már csak akkor lesz, ha Christian sem enged el sehová és az egész nyaramat mellette kell töltenem.

Merengésemből az utaskísérő hangja zökkentett ki.

-         Ébresztő uram, hamarosan megérkezünk – finoman megbökdöste a mellettem alvó férfit. – Csatolja be az öveit, és maga is kisasszony.

-         Rendben, köszönöm – válaszoltam.

-         Ön Christian Horner keresztlánya, igaz?

-         Igen, én vagyok, de…

-         Egy fekete limuzin fogja várni a hármas terminál kijáratánál. Fel fogja ismerni… - ezzel elment.

Mégis honnan tudhatta, hogy én vagyok Christian keresztlánya? Nyilván itt is figyeltettek a drágalátos szüleim – jutott eszembe.

A landolás után amilyen gyorsan csak tudtam kikeveredtem a repülőből és a kijárat felé indultam. Nem tévedett az utaskísérő, azonnal felismertem a limót, főleg, hogy előtte egy 2 méteres fekete férfi állt táblával a kezében, melyre óriási betűkkel volt felírva nevem: TERESA MOORE. Ez már valami – gondoltam.

- Helló, Teresa vagyok – szólítottam meg a férfit, ám az rám se nézve nyitotta ki nekem a kocsi ajtaját. Bepattantam, és meglepve tapasztaltam, hogy egyedül vagyok. Azt hittem Christian kijön elém, de úgy tűnik túl elfoglalt.

Miután ismertették velem a nyári programot úgy döntöttem utána nézek, hogy hogy is mennek a dolgok a Forma-1 világában. Csütörtök volt, tehát ezek szerint most zajlanak a sajtótájékoztatók és egyéb PR események… Remek, legalább senki nem fog velem foglalkozni, oda mehetek, ahová akarok.

A limuzin elejébe csúsztam, hogy megmondjam a sofőrnek, hogy vigyen a legjobb és legdrágább szállodához, aztán pedig keressünk valami éjszakai szórakozóhelyet. De ebben az autóban – a mieinktől eltérően - az ablak helyén egy tükör volt. Vagyis az én oldalamról tükör, az övéről nagy valószínűséggel ablak – ugrott be.

Ekkor jutott eszembe, hogy még körül sem néztem. Az autó gyönyörű volt belülről, leginkább a lila, kék, és fehér színek domináltak. Meglepve tapasztaltam, hogy van egy üveg pezsgő is behűtve. Nem gondoltam, hogy azt nekem készítették oda, ezért inkább mindenféle feszültség elkerülése érdekében nem nyúltam hozzá.

Néhány perc múlva megállt az autó és nyílt az ajtó.

-         Megérkeztünk kisasszony – szólt be a sofőr.

-         Rendben – kikászálódtam a kocsiból – köszönöm a fuvart.

Ő bólintott egyet, majd a csomagtartóhoz sietett és gyorsan ki pakolta a bőröndjeimet. Amint lecsukódott az ajtó 3 londíner jelent meg, az egyikük megszólított:

     - Ms. Moore, erre tessék. A keresztapja a szobájában várja.

Úgy tűnik, hogy itt mindenki ismer… Nem lesz ez így jó – gondoltam.

Az elnöki lakosztály felé mentünk, ahol négy szoba volt egymástól természetesen teljesen függetlenül. Amelyikbe engem vezettek, fel volt szerelve két fürdővel, egy hatalmas társalgóval és két szobával. Christian tényleg ott volt, az egyik legszebb kanapén ült, körülötte rengeteg papír, szájában egy toll. Amint beléptünk ránk nézett, szája széles mosolyra húzódott.

-         Teresa! Úgy örülök, hogy megérkeztél – felállt, odajött hozzám és szorosan megölelt.

-         Helló! – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. – Én is örülök. Hosszú és unalmas volt az út.

-         Igen, gondolom elfáradtál. Ez lesz a te szobád, az enyém szemben van, szóval, ha bármire szükséged lenne, csak szólj. Vacsora fél kilenckor lesz az ötödik emeleti ebédlőben. Az egész csapat ott eszik, úgyhogy kérlek, ennek tudatában öltözz – nézett végig ruhámon, amiről nem mondható, hogy túl sokat takart volna. Épp annyit, amennyit kellett.

-         Őőőő, rendben…

-         Jaj, és kérlek ne zajongj, mert a másik két szobában a pilótáink pihennek. Akármit csinálhatsz, ami nem hangos. – ezzel nyomott egy puszit a homlokomra és kiment.

Jól kezdődik – gondoltam. – Nem öltözhetek úgy, ahogy akarok és nem csinálhatok szinte semmit. Úgy döntöttem, hogy gyorsan lezuhanyozom és elmegyek körülnézni a hotelben. Ezzel talán nem hozok szégyent senkire.

Ám a gyors zuhanyból egy hosszabb fürdő lett. Amint megláttam a kádat eldöntöttem, hogy nekem most erre van szükségem. Egy jó, kis masszírozó-fürdés. Nem tudom, mennyi ideig ültem a kádban, mert elszundítottam. Kopogásra és kiabálásra ébredtem.

Kezdés

Már elég rég óta gondolkozom ezen a fanfiction íráson és most úgy döntöttem, hogy belevágok. Nem tudom, hány ember fogja rendszeresen olvasni, de úgy gondolom, hogy ha 3-an 4-en vagytok, akkor már megéri folytatni. Nem tudom, mit írhatnék még így, bevezetés képpen... :P

Ahogy a fejlécen látható az írásom középpontjában az ausztrál forma1-es pilóta, Mark Webber áll. A történetről itt nem szeretnék semmit elárulni, olvassatok tovább és ha van közlendőtök (pozitív és negatív is) írjatok a csetbe, vagy a hozzászólásokhoz... :)