Salvation - 1. rész

Most, hogy vége a giminek és az érettségi eredményem meglepően jó lett, a szüleim úgy döntöttek, hogy a nyarat utazgatással tölthetem. Boldog voltam, mert végre nem velük, hanem a legjobb barátnőmmel, Hannah-val mehetek el, Balira, a Maldív-szigetekre, és a Bahamákra. Ám a terveinknek a szüleim természetesen ismét keresztbe tettek… Az érettségi délutánján ugyanis kiderüt, hogy a nyarat nem olyan utazással fogom eltölteni amilyennel én akarom, hanem olyannal amilyennel ők. Épp a harmadik bőröndömbe gyömöszöltem be a ruhákat, amikor hallottam, hogy anyám engem hív.

-         Teresa lejönnél egy percre!?

-         Igen, máris megyek! – kiabáltam vissza, jókedvűen, akkor még mit sem sejtve.

Tíz perc múlva már nyoma sem volt a vidámságomnak és az izgatottságomnak. Kiderült, hogy a nyarat a nagyokos keresztapámmal, Christian Hornerrel kell töltenem, aki nem mellesleg a Forma-1 egyik csapatának főnöke. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy melyik csapatot irányítja, és hogy mit is jelent ez.

Soha nem érdekelt ez a sport és semmi autós dolog, így amikor meghallottam a „jó hírt” először meg sem tudtam szólalni, de néhány másodperc múlva visszatért a hangom:

-         MI??? EZT NEM TEHETITEK MEG VELEM! Megígértem Hannah-nak, hogy az egyetem előtti utolsó nyarat együtt töltjük. Ez most megint arról szól, hogy ne érezhessem jól magam, és nehogy véletlenül szégyent hozzak rátok!? Megígérem, hogy nem fogunk részegen fetrengeni, asztalon táncolni és ismeretlen pasikkal smárolni. Senkinek nem fog feltűnni, hogy ott vagyunk, csak kérlek hadd menjek el!

-         Nem kislányom. Sajnálom, hogy csak most szóltunk, de már Christiannal is megbeszéltük és ő is alig várja, hogy 10 év után újra lásson. De meg kell ígérned néhány dolgot – két keze közé fogta arcomat és mélyen a szemembe nézett: nem leszel az útjában, mikor dolgozik, nem csinálsz semmi olyat, ami kínos helyzetbe hozhatja őt, vagy a csapatot és ami a legfontosabb: nem zaklatod a pilótákat sem.

-         A pilótákat? Komolyan, anya? Azt hiszed érdekelnek a 150 centis, beképzelt selyemfiúk? – levettem a kezeit az arcomról és elindultam felfelé a szobámba, hogy az új „nyaralásnak” megfelelően pakoljam át a bőröndjeimet. – Nem ismersz! – fordultam vissza a lépcsőről. Láttam a szemében, hogy tudja, hogy igazam van, így ez nekem elég is volt. Nem akartam vitatkozni, könyörögni pedig végképp. Ismertem mindkettejüket eléggé ahhoz, hogy tudjam, hogy semmi értelme. Amit egyszer eldöntöttek, annak úgy kell lennie.

 Két nap múlva indult a repülőm Londonba. Egyedül utaztam, Hannah-t meg sem mertem kérdezni, hogy lenne-e kedve velem jönni, mert ő még nálam is jobban utálta az ilyen sportokat.

Egész úton arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne most a magánrepülőnkön a legjobb barátnőmmel pezsgőt iszogatni Bali felé. Ehelyett egy utasszállító gépen ülök a sok középoszály beli ember között, ráadásul a szomszédom feje (aki egy 40-50 körüli férfi) néha-néha a vállamra csúszik álmában.

Remek – gondoltam. – Ennél jobb már csak akkor lesz, ha Christian sem enged el sehová és az egész nyaramat mellette kell töltenem.

Merengésemből az utaskísérő hangja zökkentett ki.

-         Ébresztő uram, hamarosan megérkezünk – finoman megbökdöste a mellettem alvó férfit. – Csatolja be az öveit, és maga is kisasszony.

-         Rendben, köszönöm – válaszoltam.

-         Ön Christian Horner keresztlánya, igaz?

-         Igen, én vagyok, de…

-         Egy fekete limuzin fogja várni a hármas terminál kijáratánál. Fel fogja ismerni… - ezzel elment.

Mégis honnan tudhatta, hogy én vagyok Christian keresztlánya? Nyilván itt is figyeltettek a drágalátos szüleim – jutott eszembe.

A landolás után amilyen gyorsan csak tudtam kikeveredtem a repülőből és a kijárat felé indultam. Nem tévedett az utaskísérő, azonnal felismertem a limót, főleg, hogy előtte egy 2 méteres fekete férfi állt táblával a kezében, melyre óriási betűkkel volt felírva nevem: TERESA MOORE. Ez már valami – gondoltam.

- Helló, Teresa vagyok – szólítottam meg a férfit, ám az rám se nézve nyitotta ki nekem a kocsi ajtaját. Bepattantam, és meglepve tapasztaltam, hogy egyedül vagyok. Azt hittem Christian kijön elém, de úgy tűnik túl elfoglalt.

Miután ismertették velem a nyári programot úgy döntöttem utána nézek, hogy hogy is mennek a dolgok a Forma-1 világában. Csütörtök volt, tehát ezek szerint most zajlanak a sajtótájékoztatók és egyéb PR események… Remek, legalább senki nem fog velem foglalkozni, oda mehetek, ahová akarok.

A limuzin elejébe csúsztam, hogy megmondjam a sofőrnek, hogy vigyen a legjobb és legdrágább szállodához, aztán pedig keressünk valami éjszakai szórakozóhelyet. De ebben az autóban – a mieinktől eltérően - az ablak helyén egy tükör volt. Vagyis az én oldalamról tükör, az övéről nagy valószínűséggel ablak – ugrott be.

Ekkor jutott eszembe, hogy még körül sem néztem. Az autó gyönyörű volt belülről, leginkább a lila, kék, és fehér színek domináltak. Meglepve tapasztaltam, hogy van egy üveg pezsgő is behűtve. Nem gondoltam, hogy azt nekem készítették oda, ezért inkább mindenféle feszültség elkerülése érdekében nem nyúltam hozzá.

Néhány perc múlva megállt az autó és nyílt az ajtó.

-         Megérkeztünk kisasszony – szólt be a sofőr.

-         Rendben – kikászálódtam a kocsiból – köszönöm a fuvart.

Ő bólintott egyet, majd a csomagtartóhoz sietett és gyorsan ki pakolta a bőröndjeimet. Amint lecsukódott az ajtó 3 londíner jelent meg, az egyikük megszólított:

     - Ms. Moore, erre tessék. A keresztapja a szobájában várja.

Úgy tűnik, hogy itt mindenki ismer… Nem lesz ez így jó – gondoltam.

Az elnöki lakosztály felé mentünk, ahol négy szoba volt egymástól természetesen teljesen függetlenül. Amelyikbe engem vezettek, fel volt szerelve két fürdővel, egy hatalmas társalgóval és két szobával. Christian tényleg ott volt, az egyik legszebb kanapén ült, körülötte rengeteg papír, szájában egy toll. Amint beléptünk ránk nézett, szája széles mosolyra húzódott.

-         Teresa! Úgy örülök, hogy megérkeztél – felállt, odajött hozzám és szorosan megölelt.

-         Helló! – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. – Én is örülök. Hosszú és unalmas volt az út.

-         Igen, gondolom elfáradtál. Ez lesz a te szobád, az enyém szemben van, szóval, ha bármire szükséged lenne, csak szólj. Vacsora fél kilenckor lesz az ötödik emeleti ebédlőben. Az egész csapat ott eszik, úgyhogy kérlek, ennek tudatában öltözz – nézett végig ruhámon, amiről nem mondható, hogy túl sokat takart volna. Épp annyit, amennyit kellett.

-         Őőőő, rendben…

-         Jaj, és kérlek ne zajongj, mert a másik két szobában a pilótáink pihennek. Akármit csinálhatsz, ami nem hangos. – ezzel nyomott egy puszit a homlokomra és kiment.

Jól kezdődik – gondoltam. – Nem öltözhetek úgy, ahogy akarok és nem csinálhatok szinte semmit. Úgy döntöttem, hogy gyorsan lezuhanyozom és elmegyek körülnézni a hotelben. Ezzel talán nem hozok szégyent senkire.

Ám a gyors zuhanyból egy hosszabb fürdő lett. Amint megláttam a kádat eldöntöttem, hogy nekem most erre van szükségem. Egy jó, kis masszírozó-fürdés. Nem tudom, mennyi ideig ültem a kádban, mert elszundítottam. Kopogásra és kiabálásra ébredtem.